Rohantam. Rohantam hisz a menekülés tűnt a legjobb ötletnek. Féltem a jövőtől féltem magamtól és mind attól mi ezek után fog történni. Arcomon folyamatosan csordultak végig a könnycseppek és nem tudtam meg állítani, az érzéseimet. Fájt, hogy nem tudtam menekülni. Be voltam zárva egy sötét lyukba hol körbe-körbefutottam.
Nem találtam a kijáratot, pedig mennyire kerestem.
Nem akartam egyedül lenni. Sötét volt csak a fájdalmat éreztem. És kínt. Azt a kínt mely összeláncolt és kiszorított belőlem mindent. A levegőt, a szerelemet és azt az érzést, hogy létezek. Mint ha testem megszűnt volna és csak egy egyszerű kis palackba zárt szellem lennék, kinek a fájdalom jut.
Ebben a pillanatban szívesebb vetettem volna véget életemnek, mint hogy itt égjek a tűz keserű lángjaiban.
A sírásom hangos zokogássá ment át.
Nem tudtam meg nyugodni. Egyszerűen nem ment. Szívem, mint egy kalitkába zárt madárka úgy repdeset.
Ismét csak futottam és a kijáratot kerestem, de nem találtam.
Reményt vesztve rogytam össze és támaszkodtam neki a hideg és sötét falnak.
Hát ennyi? Tényleg ennyi lenne az életem.
Hiába én akartam véget vetni neki, most mégis vágyakozom, hogy éljek és, hogy tudjam, mi van vele. De ez lehetetlennek tűnt hisz sehol semmi nem volt csak a sötétség.
Hiába küzdöttem én. Nem ment… egyszerűen nem ment és talán már nem is akartam, hogy menjen. Legalább is a testem. Az elmém másképp kattogott és azt suttogta folyamatosan, hogy Isabella most nem hagyhatod abba.
***
Már napok vagy netán hetek is eltelhettek mióta be voltam börtönözve, mikor valami kis fényt pillantottam meg.
A fény apró volt mégis nagy örömöt keltett bennem.
Tekintettemmel kerestem az apró lyukat melyből valami akár csak be is áradhatott, de nem találtam sehol. Viszont hangokat kezdtem hallani.
Vagyis csak egy hangot, de azt nagyon élesen.
- Bella kérlek, térj magadhoz. Itt vagyok és melletted is maradok, csak kérlek, adj valami életjelet – ismételte ezt az egy mondatot folyamatosan egy angyali hang.
Fáj hallani ezt a keserű hangot és szólni akartam, hogy itt vagyok és már meg nyugodhat, bár nem tudtam a hangot beazonosítani.
De mégis akartam valamivel jelezni. Csak nem tudtam, hogyan. Hisz azt sem tudom, hol vagyok.
***
Folyamatosan csak az-az egy mondat.
Már napok óta csak ezt hallom a kis résen keresztül.
Egyik nap viszont más hangokat is véltem hallani.
- Uram kérem, engedje, hogy végre lekapcsoljuk a lányt a gépre. A szülei bele egyeztek egyedül csak maga miatt nem tudjuk. Nem tehetünk semmit a már. A felesége szervezete feladta a küzdelmet és már csak a gépek tartják életben. Isabella már nem él – mondta egy vékony női hang.
- Le ne merjék kapcsolni a gépről, mert komolyan mondom, hogy nem állok jót magamért. A feleségem él és nem fogom hagyni, hogy csak így véget vessenek az életének. Higgyék már el, hogy ő él. A szerelmem él – hallottam meg a már nap, mint napi ismerőssé vált hangot ma is.
Kissé ledöbbentem. Szóval férjnél vagyok és még nem haltam meg, viszont életben tartó gépekre vagyok kapcsolva és az állítólagos férjemen kívül mindenki bele egyezet abba, hogy lekapcsoljanak a gépekről.
Valamit tennem kell. Nem hagyhatom így itt ezt a csodás hangot.
Gondolatmeneteim egy nedves dolog szakította félbe.
Nem tudtam mi lehet hisz csak az elmém tudtam irányítani.
Próbáltam szemem ki nyitni, de nem ment.
Mintha lakatok lettek volna, rajta amiket nem lehetett fel törni.
***
Napok óta nem történt semmi. Nem hallottam már azt a kellemes hangot és kezdtem egyre jobban félni, hogy így kell eltávoznom az élők sorából.
Muszáj lesz valamit tennem.
Már csak egy kis bökkenő van. Nem tudok szabadulni innen. Persze oké, pompás itt a fejembe lenni meg minden, de azért mégis már ki szeretném nyitni a szemem és látni.
Látni a fényeket, látni arcokat és azokat felismerni. Mindössze ennyi.
Úgy érzem nem egy olyan hű, de nagy kérés.
Szóval Bella erőltesd meg magad és addig koncentrálj, míg nem történik valami.
***
Semmi. Komolyan mondom, hogy már én fogom fel adni ezt az egészet és nem kell lekapcsolni semmi féle gépről.
Meghalok és kész.
Csak ez nem így megy sajnos…
- Bella – hallottam meg egy kis suttogást és egyből felkaptam fejem.
Ez az a hang. Őt hallottam szinte minden nap körülbelül úgy egy hete.
Éreztem, hogy kezem valaki megfogja és gyengéden simogatja.
Próbáltam minden erőmet bevetni, és ujjaimat megmozdítani. Hirtelen fagyos lett a levegő és a simítások abba maradtak.
- Bella hallasz? Kérlek, csinálj valamit – szólongatott a hang én pedig erőt vettem belőle és ismét meg mozdítottam ujjaim.
- Jaj, istenem Bella – szólalt meg a hang teljesen meg könnyebbülve és magához ölelte testem természetesen óvatosan.
Rajtam pedig valami úrrá lett és aprókat kezdtem pislogni.
Nem értettem, hisz annyit próbálkoztam, hogy végre ki nyissam a szemem és erre egy átlagos pillanatban el kezdek pislogni.
Ahogy haloványan megpillantottam az ismerős idegen arcát minden bekúszott fejembe és színtisztán emlékeztem életemre.
***
Egy szobába találtam magam szerelmemmel, aki most már férjem volt. Testem Edwardal szemben állt és arcomon könnyek szöktek végig. Valami mégsem stimmelt.
Edward ideges volt és én tudtam, hogy miért.
Akkoriban folyton ideges volt, mert úgy érezte, hogy távol kéne magam tartanom tőle és én mégsem teszem.
Most is épp azért veszekedett velem, mert próbáltam beszélni a fejével.
Meg akartam értetni velem, hogy ő más és nem lenne képes megtámadni, de Edward nem tudta felfogni és egy nagy lendület következtében, meg pofozott.
Ahogy testem úgy én is egyből arcomhoz kaptam kezem és felszisszentettem.
Furcsa volt, mert arra nem emlékeztem, hogy ez a pofon egy átlagos pofon lett volna és nem olyan, ami eltöri, az arcom vagy netán megöl.
Aztán láttam, ahogy Edwardhoz hozzá vágtam egy jó hosszú káromkodást és felfutottam a Cullen villa legfelső emeletére.
Magamra zártam az, ajtót az eljegyzési gyűrűmet lehúztam újamról és egy sarokba vágtam és amilyen gyorsan tudtam berohantam a fürdőbe majd valamilyen éles tárgyat kerestem.
Aztán minden gyorsan történt és másra már nem is emlékeztem.
***
- Edward – suttogtam és arcomon éreztem, hogy könnyek folynak végig.
Szemem még mindig résnyire volt csak kinyitva, de láttam Edward elgyötört arcát.
- Szerelmem kérlek, ne sírj – nyugtatgatott Edward majd arcomról letörölte a könnyet és ajkamra egy apró csókot lehelt melyet viszonoztam neki.
- Kérlek, bocsájts meg nekem szerelmem. Nem akartalak bántani esküszöm az életemre. Persze megértem, ha nem akarsz megbocsájtani, de kérlek, csak adj egy esélyt, hogy tudjak bizonyítani – könyörgött Edward és éreztem, ahogy teste remeg a félelemtől.
- Fogd, már be, kérlek szépen. Nem vagyok mérges és sose tudnák rád mérges lenni. Tudom, hogy csak engem akarsz megvédeni, de nem kell. Tudok magamra vigyázni és tudom, hogy sose bántanál, hisz a feleséged vagyok – nyöszörögtem miközben ujjamat ajkaira tettem csendre ítélve.
Edwrad gyengéden megfogta kezem majd apró puszikkal borította azt.
- Nyugodj meg szerelmem – szólaltam meg ismét majd végig simítottam kedvesem arcán.
De ezt a meghitt pillanatot az ajtónyitódás törte meg.
Egy orvos volt ki álmélkodva figyelte, hogy szemem nyitva van.
- Isabella én Dr. Satti vagyok. Mondja, csak jól van? - kérdezte kíváncsian miközben felültetett óvatosan majd elkezdett vizsgálni.
- Olasz? – kérdeztem egy idióta kérdést mire megkaptam az orvostól az értetlen arckifejezését.
- Mármint a neve olasz, szóval abból gondolom, hogy maga is olasz lehet – magyarázkodtam.
- Értem. Igen olasz vagyok, de kérem a kérdésemre válaszoljon. Hogy van? -
- Ahogy egy komából felébredő nő lehet, tudja, úgy vagyok – mondtam majd kimerülten dőltem vissza az ágyra, mert nem bírtam meg maradni.
- Isabella most elviszem egy kivizsgálásra, mert az állapota kezd romlani és ez nagyon aggaszt – mondta az orvos majd szerelmem szóhoz sem hagyta jutni engem pedig az ágyal együtt kitolt egy kivizsgáló szobába.
***
Pár óra múlva kimerülten tolt vissza szobámba egy ápoló ahol családom várt rám türelmetlenül. Ahogy szüleim megpillantottak egyből ott termettek mellettem, míg a Cullen család egyhelyben maradt és ezt most valahogy díjaztam is.
- Kislányom, hogy vagy? Hogy érzed magad? – zúdultak rám a kérdések.
- Megtennétek, hogy kicsit visszavesztek a hangotokból? – kérdeztem alig halhatóan.
- Oh, bocsánat, nem akartunk leterhelni – mondta anyám majd egy puszit nyomott homlokomra.
Tekintetem második családom felé fordítottam, akik sajnálkozva néztek rám.
Nem tudtam mit tegyek. Biztos voltam benne, hogy anyámék nem tudnak a pofonról ezért nem mertem azt mondani, hogy ne hibáztassák magukat.
Így hát csak annyit tettem, hogy kezem Alice felé nyújtottam, aki lassan lépdelt oda ágyamhoz majd megfogta.
- Hogy vagy Bella? – kérdezte majd végig simított homlokomon.
- Voltam jobban is – mosolyogtam rá keserűen.
- Meg fogsz gyógyulni Bella és akkor minden jobb lesz, higgyél nekem, én tudom – kacsintotta rám és végre sikerült szívből elmosolyodnom.
A nagy csendet Dr. Satti törte, meg akit nem is vettem észre, hogy bejött.
- Elnézést a zavarásért, de megjöttek a leletek – mondta az orvos keserűen.
- Ahogy gondoltam az állapota nagyon aggasztó Isabella. A vizsgálatok kimutattak egy rosszindulatú daganatot a mellében. Sajnos, ha a kezelést elkezdenénk az életét, már akkor sem tudnánk meg menteni. A kemoterápia csak még inkább elvenné magától az életerőt így – mondta az orvos bennem pedig egy világ omlott össze.
- Meg fogok halni? – kérdeztem bár tudtam a választ.
- Nézze Isabella, ha magára nézünk, egy majdnem egészséges embert látunk, aki nagy örömünkre felébredt a kómából, de ez idő alatt a mellében szövődmények léptek fel, amit nem tudtunk megvizsgálni mivel nem volt magánál. Ha már az elején ki tudtuk vizsgálni, akkor talán még el lehetett volna kezdeni a terápiát, de így értelmét veszti az egész, mert a szervezete olyannyira összeesett, hogy már nem segít rajta semmi – magyarázott össze vissza ez a hülye orvos.
- Azt mondja meg, hogy meg fogok halni? Ne kerteljen itt nekem – förmedtem rá.
- Nem tudunk tenni önért semmit… szóval nincs esély az életben maradáshoz – bökte ki végre.
Meg fogok halni… és vége lesz az életemnek.
- Mennyi időm van vissza – kérdeztem teljesen összeomolva.
- Pár hét vagy egy-két hónap. De én most magukra hagynám önöket. Viszlát – köszönt el az orvos majd a családdal maradtam kik ledöbbenve álltak és néztek maguk elé.
- Pár hét… - ismételtem ez a doki szavait.
Ahogy családom felé fordítottam tekintetem megláttam Edwardot, aki tehetetlenül nézett rám.
Nem tudtam mit csináljak, így hát felkeltem magammal vonszolva a dolgokat melyekre rá voltam kötve majd óvatosan oda tipegtem szerelmemhez és megfogtam kezét.
El kezdtem kifele húzni a kórteremből, hogy vele tudjak lenni.
Most csak rá volt szükségem.
Nehézkesen mentem a folyosón, hisz egyik kezemmel az infúziót húztam, míg másik kezemmel pedig Edwardot.
Ahogy sétáltunk Edward lassacskán észbe kapott és át kulcsolta kezével derekamat.
- Ne hagyjál itt Bella. Kérlek, szépen ne hagyjál egyedül – nyöszögte kedvesem, mint egy ártatlan kisfiú, aki haldokló édesanyához intézi utolsó szavait.
- Nem hagylak itt – nyugtatgattam majd szorosan átöleltem és kezdtem el simogatni mellkasát.
Egy váróteremhez érkeztünk ahová leültünk és egymás tekintetébe révedtünk.
- Hogy érzed magad szerelmem – kérdezte Edward miközben arcom hasára vonta.
- Most, hogy veled vagyok tökéletesen. Bárcsak megállíthatnám az időt és örökre így maradhatnánk – sóhajtottam egy nagyot majd egy csókot leheltem szerelmem ajkaira.
- Szeretlek – mondta Edward miközben homlokom simogatta.
- Én is szeretlek – még ha meg is kell halnom.
Miközben egymás karjaiba fonódtunk én egy anyukát néztem, akinek az ölében egy aranyos szöszi kislány volt.
Olyan aranyosak voltak. És látszott, hogy mennyire szeretik egymást.
Arcomon hirtelen könnyek futottak végig, ahogy bele gondoltam abba, hogy én sose adhattam és most már nem is adhatok egy olyan csodát, mint a gyerek.
- Mi a baj kedvesem? – kérdezte Edward ijedten.
- Sajnálom, hogy én sosem adhattam neked olyan gyönyörű teremtményt, mint a gyerek- hüppögtem miközben még mindig az anyukát és kislányát néztem.
- Bella ne butáskodj… tudod, hogy én nagyon szeretlek, ha szülsz nekem egy gyereket, ha nem – simított végig könnyes arcomon Edward.
