Na gyerekek meg hozztam a következő fejezetet. Nagyon hálás vagyok Lea-nek hogy segített javítani a törin. Ismét köszönjük meg neki is. És remélem nagy örömet okoztam neked mesi ezzel az úgymond meglepetéssel. Ha valaki nem tudná mesi ajánlott nekem történet címeket és hát én úgy gondoltam meg lepem őt. Remélem boldog vagy mesi. Én igen mert van végre egy normális cím és nem azt kell be írnom hogy új rész!
Na puszi mindenkinek és jó olvasást.
Külön puszi jár Lenader88-nak és mesi28-nak!
Reflexszerűen kaptam a fejem az ajtó felé, ahol olyasvalakit pillantottam meg, akire végképp nem számítottam.
Carlisle és Jasper lépett be a boltba. A lelkemben tengernyi különböző érzelem vihara dúlt. Öröm viaskodott haraggal, döbbenet harcolt a boldogsággal. Teljesen összezavarodtam.
Carlisle-ék nem vettek észre egészen addig a pillanatig, míg az ablakon beáramló friss levegő feléjük nem vitte az illatom.
Egyszerre kapták fel a fejüket, majd felém fordultak. Két aranyszín szempár csillant fel, amikor megtaláltak a tekintetükkel
Éreztem, hogy arcom minden szeglétét ellepi a pír, szívem vad vágtába kezdett, ahogy a szemükbe néztem. Ezt nem kellett volna, mert mindkettejük tekintete felszikrázott a viszontlátás örömétől. A szívverésem világosan elárulta az érzelmeimet – legalábbis a számukra.
Tudtam, hogyha ennek az egésznek vége, akkor egy igen hosszú beszélgetésbe fogok belekeveredni, amit nagyon, de nagyon nem szerettem volna.
Bármit megtettem volna azért, hogy ezt a találkozást elkerüljem, hogy ne kelljen beszélnem velük, azokkal, akik olyan nagy fájdalmat okoztak a szívemnek.
Zavaromban elfordítottam fejem, és a könyveket kezdtem el nézegetni.
Nagyon rossz, és egyben jó érzés volt végre újra látni pótapámat és fivéremet, egyrészt, mert nem tudtam elfelejteni, amit velem tettek, másrészt, a hiányuk valahogy enyhült, ahogy megláttam őket.
- Üdvözlök mindenkit! - szólalt meg Carlisle, majd megfontoltan az előre felállított pódium felé lépdelt, hogy egy pillanatra sem levéve rólam a tekintetét, a könyv hosszú ismertetésébe kezdjen. Az előre átgondolt beszédet a köszönetnyilvánításokkal zárta le, miközben végignézett az összegyűlt hallgatóságon. És akkor olyan történt, amit még álmomban sem vártam volna.
- Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni legfiatalabb lányomnak, Bellának, azt a sok szeretetet és boldogságot, amit a családomba hozott. Nélküle nem tartanánk ott, ahol most vagyunk - mondta meghatottan, és a szeme megtelt melegséggel, miután ismét rám emelte a tekintetét.
- Hé, Bells, az az alak nagyon figyel téged - mondta Maya kissé furán és gúnyosan.
- Ő az én… - nem tudtam kimondani azt, amit szerettem volna, mert Carlisle újra megszólalt. És mert elegendő erőt sem éreztem magamban ehhez a vallomáshoz.
- Lehet, hogy már nem élünk együtt a lányommal, akitől olyan sok biztatást kaptunk, de remélem, hogy még most is tudja, hogy mennyire szeretjük őt – mondta, majd az általános tapsvihar közepette ellépett a mikrofontól.
- Igen? Ki ő neked Bella? - kérdezte Maya most már ingerültebben.
- Ő, vagyis Carlisle az én… az édesapám – sóhajtottam fel, mire Carlisle feje ismét felém fordult, hálás pillantásokat küldve felém, bár én nem tudtam ezeket az érzelmeket viszonozni.
- Hogy micsoda? - kérdezte barátnőm döbbenten.
- Jól hallottad, Carlisle az apám – mondtam, majd idegességemben a hajamba túrtam.
- Oh, értem… és esetleg nem tudtad volna előbb elmondani? Akkor azért volt a szekrényeden róla egy kép és még hat másik emberről! Én azt hittem, hogy ez egyfajta rajongás, erre kiderül, hogy végig tévedtem. Kiderül, hogy a legjobb barátnőm apja egy szuper író… - motyogta maga elé Maya, és én képtelen voltam nem mosolyogni rajta.
-Ne nevess Isabella, mert… - nézett rám sötét tekintettel, de tudtam, hogy soha nem kell félnem miatta, soha nem ártana nekem.
- Miért is ne? - kérdeztem vissza még mindig mosolyogva.
- Mert meg keserülöd – mondta dühösen, de a végén már ő is felnevetett.
- Oh, hová bújjak a híres Maya-hurrikán elől, hogy ne essen bajom? - kérdeztem megjátszott kétségbeeséssel, de Maya helyett Jaspertől kaptam meg a választ.
- Azt hiszem, én tudom a megoldást – szólalt meg egy rég hallott, kedves hang a fejem mellett.
- Szia Jasper - mondtam kissé zavartan, nem tudtam, hogyan is kellene viselkednem.
- Na, mi történt? Már nem is üdvözlöd a rég nem látott bátyád? – kérdezte, majd maga felé fordított és szorosan megölelt. Szinte boldogan bújtam be a hűvös karok közé, az ölelés eltemetett érzelmek egész hadát hívta elő bennem. A fülemhez hajolva suttogni kezdett, hogy csak én halljam, amit mondani akart.
- Edward eltűnt, Bella. Rose és Emmett pedig elköltöztek, így már csak négyen vagyunk, és ahogy láthatod, se én, se Carlisle nem repesünk az örömtől. Hogy a lányokról már ne is beszéljünk… - súgta gyorsan és halkan. Nagyon figyelnem kellett, hogy mindent megértsek.
- Hol van Edward? - kérdeztem rémülten, és szinte kitéptem magam a karjai közül. Ha Edwardnak valami baja esik… Még, ha nem is szerelemes belém, az én szívem örökké az övé lesz, őérte fog aggódni.
- Nyugalom Bella, Alice figyeli őt - mondta nyugtatólag, de nem érte el a kívánt eredményt. Hiszen Alice sem láthat mindent. Ha valami történik, és nem érnek oda időben… Szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak le, egyik a másik után vetítette elém sérült lelkem minden rémálmát. Maya hangja szabadított ki a rémes látomások közül.
- Á, szóval akkor ti testvérek vagytok? - kérdezte egy kis hatásszünet után.
- Igen, Jasper a testvérem – mondtam, és most tényleg hinni akartam ebben.
- Helló, Maya vagyok, Bella lakótársa és barátnője – mondta, és előrenyújtotta a kezét. Jasper tétován rázott vele kezet, és nem véletlenül. Ahogy a bőrük összeért, Maya arcára kiült a döbbenet.
- Hú, de hideg vagy! – jelentette ki, majd fázósan összehúzta magát.
„Na, most találj ki valamit Jasper, mert lehet, hogy én megszoktam ezt a hőmérsékletet, de egy „átlagos” lánytól ezt nem lehet el várni”- gondoltam kissé rémülten.
- Öhm… Hűvös van odakint – próbált terelni Jazz, teljes sikerrel.
- Oh, értem. Gondolom, rengeteg megbeszélnivalótok van, így én nem is zavarok tovább. Az esti programot meg átrakjuk máskorra – mosolygott rám Maya, majd választ sem várva kisietett a boltból.
- Kedves lánynak tűnik- nézett utána Jasper, majd leereszkedett egy székre, engem is maga mellé ültetve.
- Jazz? Edward jól van, ugye? Ugye nem csak elhallgatod előlem, hogy… - egyszerűen képtelen voltam tovább mondani. Rázott a hideg, de ennek semmi köze nem volt a teremben található vámpírokhoz.
- Mondtam már, hogy minden rendben van vele. Alice folyamatosan figyeli – simított végig a hátamon Jasper, nyugalmat árasztva felém.
- Jól van, elég lesz már! Ettől a sok békességtől csak még idegesebb leszek! – csattantam fel, mire elvigyorodott.
Végre! Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen megváltoztál! – kuncogott csendesen. Lassan tényleg összeszedtem magam annyira, hogy válaszokat akarjak.
- Amúgy ti mit kerestek itt? – a kérdés kissé modortalanul csúszott ki a számon, de nem tudtam ezzel foglalkozni. De nem érdekelt hisz megbántottak egy életre.
- Ideköltöztünk, miután Rosalie-ék elköltöztek, Edward meg a nyakába vette a világot. Tudod, Forksból Alaszkába mentünk, de nem volt az igazi. Közben Carlisle megírta a könyvét, amit – valljuk be, nem véletlenül - kiadtak és utána úgy döntöttünk, hogy jobb lesz tiszta lappal kezdeni mindent, így elköltöztünk. Egyikünk sem tudta megemészteni, hogy elhagytunk, de leginkább Alice és Edward vannak szétesve, és persze a szüleink. Én az időm nagy részében távol tartom magam a háztól, mert nem sokáig bírom elviselni az ott uralkodó hangulatot. Mint egy kriptában… - mondta bánatosan, aminek eredményeképp engem is elöntött a szomorúság.
- Remélem, azzal tisztában vagy, hogy attól, hogy most találkoztunk, semmi nem változik. Számomra továbbra is eltűntetek, elhagytatok minden szó nélkül. Persze én megértem, hisz kinek kellene egy ilyen átlagos, hétköznapi, esetlen lány – jelentettem ki teljes határozottsággal.
- Nem mondhatod komolyan, hogy középszerű vagy, hiszen az átlagos emberek nem barátkoznak vámpírokkal, és főleg nem fogadják a szívükbe őket. És hát rólad ez egyáltalán nem mondható el – mosolyodott el Jasper.
- Az lenne a legjobb, ha örökre elfelejtenénk egymást. Hidd el, nektek is könnyebb lenne azzal a tudattal élni, hogy nem kell egy szerencsétlen lányra vigyázni – suttogtam el, amit a szívem szerint soha nem akartam kimondani.
- Bella, ne viccelj! Te már a családunk része vagy. Akár hiszed, akár nem, már az első naptól, mikor Edward bemutatott nekünk, már akkor úgy tekintettünk rád, mint családtagra. És ez soha nem fog változni – mondta, majd gyengéden megszorította a kezemet.
Az arcomon végigkúszott egy könnycsepp, amit számos másik követett. Sírtam magamért, az összetört szívemért, az elvesztett boldogságomért. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, ezzel jelezve a világnak a családom és Edward elvesztésének fájdalmát.
- Hé, ne légy szomorú, mert nem érdemes - mondta Jasper, majd hideg kezével letörölte az arcomról a könnyeket.
- Oh, hidd el, örülök, hogy végre tudok sírni – sóhajtottam fel, majd kifújtam az orromat.
- Miről beszélsz? – nézett rám megrökönyödötten Jasper.
- Figyelj Jazz, csak úgy otthagytatok, egy szó nélkül, teljes bizonytalanságba taszítva. Összetörtétek a szívem, a boldogságomra épült kis világomat elvettétek tőlem. Tiszta roncs voltam, Charlie már azon gondolkodott, hogy melyik orvos lenne számomra a legmegfelelőbb. Pszichiáter, természetesen. Pedig számomra csak egyetlen gyógyír létezett, és létezik most is. Edward, de ő is elhagyott, és már nem volt kihez fordulnom. Jacob a lelkitársam volt, de amit tőletek kaptam, azt a sok szeretetet, megértést és gondoskodást, azt ő sem tudta megadni nekem, hiába próbálta újra és újra. Így hát elköltöztem ide, és most már itt járok suliba, új életet kezdtem, ami, valljuk be, nem könnyű. Az első pár hétben az öngyilkosság számtalan módjával kísérleteztem, de semmi nem sikerült. Valaki folyton azt leste, mikor akarok ismét véget vetni az értéktelen létezésemnek. És erre most megjelentek ti, és az óvatosan, gondosan felépített életem ismét a feje tetejére állt. A szívemen újra egy hatalmas lyuk tátong, ami, ha eddig nem is valami szépen, de kezdett beforrni. És most azzal jössz nekem, hogy szerettek? Hogy az életetek romokban hever? Nem hiszem, hogy Edwardé igen. Mert elhagyott, megtette azt, amitől annyira félt. Elvette a lelkem, és soha többé nem kaphatom vissza. Elvitte magával, akármennyire sem szerette volna. Hisz ő maga mondta, hogy nem vagyok neki elég, hogy nem kellek többé. Nem tartottam vissza akkor, és ma sem tennék másként, mert nekem többet jelent az ő boldogsága, bármi is legyen az ára. Ha az életem az, ha meg kell halnom érte, azt sem bánom. De ne akard velem elhitetni, hogy érdekel titeket a sorsom, mert nem hiszem el. Az elmúlt hónapokban se egy üzenet, se egy telefonhívás, semmi nem volt, ami, hacsak egyszer is, de legalább a Cullenektől származott volna. Ezek után ne kérd tőlem, hogy bízzam bennetek – a szenvedélyes kirohanásom remegő suttogásba változott a végére. Jasper kíntól eltorzult arccal nézett rám, tekintete elsötétült a fájdalomtól és a bűntudattól.
-Bella figyelj! Amit most mondani fogok, azt teljesen komolyan gondolom, és nem csak én, hanem a család összes tagja is. Nagyon kérlek, ne válaszolj most rögtön, annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél, hogy eldöntsd a dolgot- szemei lázasan, csillogtak, majdhogynem könyörgően fúrta a tekinteté az enyémbe.
-Mit akarsz? Miről van szó?- a kíváncsisság felülkerekedett az előbbi melankolikus hangulatomon. Nem kellet sokáig várnom, mert Jasper szinte azonnal kibökte.
-Szeretnénk ha vissza térnél közénk-
.JPG)
