A sors fintora

Meghoztam a frisst. Remélem örültök neki :) Hú hát nagyon sok köszönettel tartozom az és glóriás szárnyas hősömnek :D Azaz Leandernek. Ismét sok köszönet neked Lea, asszem nélküled még nem lenne friss. Na nem is fecsegek tovább inkább olvassatok.
Puszi


Jasper szavait hallva kisebb sokkot kaptam, már-már felháborodottan kapkodtam a levegőt, és lehajtottam a fejem, nehogy olyasmit találjak mondani, amit később megbánnék. De mélyen legbelül fortyogtam. Hogy képzelte ezt az egészet? Azt hitte, hogy ilyen sok idő után, csak azért, mert most találkoztunk, mindent elfelejtek, és boldogan élek velük? Nem, ez még az én oly könnyen formálható, új világomnak is sok volt. Összetörték a szívem apró kis darabokra, magamra hagytak, becsaptak, és akkor még azt kéri, költözzek hozzájuk…
Jasper látta az arcomon, hogy nagyon nem jól válogatta meg a szavait, mert azonnal védekezni kezdett.
- Bella, tudom, hogy ez az egész váratlanul ért, de azért átgondolhatnád. Csak ennyit kérek - a szavai könyörgően hangzottak, így nem bírtam ki, és felnéztem rá.
Amit a szemében láttam, túltett még a saját fájdalmamon is. Tekintetén keresztül szinte láttam a lelke mélyén háborgó érzelmeket, amik azonnal magukkal sodortak, újra és újra a pokol legmélyebb bugyraiba rántva engem. Láttam, és éreztem, mennyire szenved attól, ahogy a családja – az én családom – viselkedik, attól, hogy mindenki szomorú és gyászol. Gyászolják az elveszített boldogságukat, azt, amely eltűnt velünk együtt. Hiszen Edward, Rose, Emmett nélkül, na meg nélkülem a Cullen család már nem teljes, nem egész. És a hiányt semmi sem képes pótolni, bármennyire is igyekszik az ember. Vagy vámpír. Ezek az érzelmek elborítottak, már-már kibillentettek az eddig oly szilárdan hitt elhatározásomból. Vettem egy mély levegőt, ezzel is lenyugtatva magam, majd remegő hangon megszólaltam.
- Jasper én… értsd, meg hogy ez nem megy. Én nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Amit tettetek, azt nem lehet egyszerűen elfelejteni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne – a hangom olyan halk és reszketeg volt, mintha egy kripta mélyéről szólt volna.
Jasper elkeseredett arccal nézett rám.
- Bella, ha nem Edward miatt, vagy miattunk, legalább Esme miatt költözz vissza hozzánk. Anyánk szenved, a kínok kínját éli át attól, hogy nincs együtt a család, hogy a legfiatalabb lánya is eltűnt. Csak mi tartjuk benne lelket, de ez sem képes visszazökkenteni a dolgokat a normális kerékvágásba. Hiszen mi is szenvedünk, minden nap minden percében - mondta fakó hangon, majd’ az eszemet vesztettem tehetetlenségemben. Nem akartam őket így látni, de a sebeim még túl frissek és mélyek voltak ahhoz, hogy megadjam magam.
- Jasper, én sajnálom, de… de ez nekem nem megy, én nem tudok csak így túllépni a dolgokon… és, ha megbocsátasz… nekem most… most mennem kell – dadogtam zavartan, majd álltam is volna fel, Jasper megragadta a csuklóm, és nem eresztett.
Lassan visszafordultam felé, és meglepetten láttam, hogy egy papír fecnit szorongatva nyújtotta felém a kezét.
- A címünk, ha esetleg meg gondolnád magad. Bár kétlem, mert eléggé egyértelműek az érzéseid – suttogta halkan. Kis hatásszünet után elvettem tőle a papírt, majd lehajtott fejjel és égő arccal elhagytam a boltot.
*
Mikor hazaértem, hallottam Maya neszezését, majd hangos szitkozódását a konyhából. Kíváncsian kukkantottam be, és vigyorogva néztem, ahogy barátnőm éppen főzni próbált. A tűzhely előtt állva kevergetett valami furcsa, zöld színű akármit, miközben nagyon koncentrálva a szakácskönyvet bújta.
- Új specialitás? - kérdeztem nevetve, mire Maya paprikapirosan felnézett a könyvből.
- Ő… leves akart lenni, de azt hiszem, kettőt lapoztam ebben a francos könyvben… - sóhajtott fel, majd a lefolyóba öntötte az egészet.
- Aha, értem – mondtam, majd indultam volna ki a konyhából, de Maya utánam szólt.
- Nem szeretnék kíváncsi lenni, de… esetleg elmondanád mi történt ma? – vesébe látóan nézett rám, úgy éreztem magam tőle, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Ö… nem szeretnék erről beszélni még, ne haragudj. Ez egy nagyon fájdalmas része az életemnek, és én… széttártam a karjaimat, reméltem, Maya megérti, hogy min megyek keresztül. Nem csalódtam benne.
- Oké nem kötelező beszélni róla, de ha esetleg el szeretnéd mondani valakinek, én itt vagyok, ugye tudod? – mondta, majd szorosan megölelt.
Miután elengedett, gyorsan visszament a konyhába mosogatni, majd egy „A haveroknál leszek!” felkiáltással kiszáguldott a lakásból. Nem bántam, mert legalább egy kicsit egyedül lehettem és átgondolhattam a dolgokat. Felvánszorogtam a szobámba, a kezembe vettem az éjjeliszekrényemen álló fényképet, és elnyúltam az ágyamon.
A kép ezüst kerete tökéletesen kiegészítette a témát. Edward és én voltunk rajta, még a születésnapomon készült. Itt még minden olyan szép és vidám volt, most meg csak elég magamra nézni… Még az is azt mondja, hogy rosszul nézek ki és szét vagyok esve, aki nem is ismer.
- Ezt tetted velem Edward Cullen, remélem, most boldog vagy… - mondtam ki hangosan azt, ami a szívemet nyomta.
Magányos elmélkedésemből a csengő hangja riasztott fel. Nagy nehezen leraktam a kezembe lévő keretet, és kibotorkáltam szobámból.
- Megyek már, csak szállj le a gombról!- ordibáltam az illetőnek, aki a folyamatos csengetéssel még a halottakat is felverte volna.
Miután vagy fél órát elbabráltam a zárakkal, amit a biztonság kedvéért tetettem fel, végre ki tudtam nyitni az ajtót.
Még nem is tártam ki teljesen az ajtót, máris egy számomra nagyon kedves, és nagyon hiányolt ölelésben részelültem. A hűvös karok ugyanazokat az érzéseket ébresztették fel bennem, mint a boltban Jaspernél. Potyogtak a könnyeim, miközben lehámoztam magamról Esme kezeit, hogy végre ránézhessek.
- Oh, Istenem, édes kislányom – zokogta anyám teljesen meghatódva.
- Esme? Te… te… hogyan? Hogy kerülsz ide? – kétségbeesetten törölgettem a könnyeimet, hogy lássam őt, tisztán, és ne csak egy elmosódott függönyön át.
- Jasper szólt nekünk, hogy itt vagy. El sem hiszem, hogy láthatlak! Bella, kicsim, annyira hiányoztál! – szorongatta meg gyengéden a karomat, mire újra könnyekben törtem ki.
- Ti is nekem! El sem tudom mondani, mennyire… - súgtam magam elé, aztán váratlanul valaki felkapott és megpörgetett a levegőben.
Kábultan néztem Alice mosolygó arcába, és az előbbi feltétlen örömömet lassan felváltotta a harag és a megbántottság érzése.
- Tegyél le! Azonnal! – kiáltottam rá, mire megdöbbent arccal teljesítette a kérésemet.
- Bella? Mi a baj? Nem is örülsz nekem? – kérdezte Alice kissé zavartan, és Esme-re pillantott segítségért, aki csak tanácstalanul megvonta a vállát.
- De igen, de ez akkor sem tudja eltörölni a vétkeidet! Hogy voltál képes csak úgy otthagyni? Azt hittem, hinni akartam benne, hogy legalább te nem hagysz el szó nélkül! Tőled nem ezt vártam, Alice! Még az e-mailekre sem válaszoltál! Tudod te, hogy milyen állapotban voltam akkoriban? Elvettél tőlem minden reményt! Nem akarlak látni többé! – a dühös kifakadásom eredményeként Alice csak tátogni tudott.
- Bella, én nem akartam, hogy ez legyen! Ismered Edwardot, ha ő egyszer valamit eldöntött, annak úgy kell lennie! Mégis, mit tehettem volna? Életem legrosszabb döntése volt akkor engedni neki, amit örök időkig báni fogok. Hiszen úgy szeretlek téged, mintha a húgom lennél! Mégis meghoztam azt a döntést, és vállalom érte a felelősséget. De ne büntesd a többieket az én hibámért, kérlek! Gyere vissza hozzánk! – a kis tündér könyörgően nézett rám, és én nem tudtam mit tenni a varázsával szemben.
Minden józan megfontolásom ellenére éreztem, ahogy fejem lassan lebicsaklik, és újra felemelkedik. Bólogattam, pedig ez egy perccel ezelőtt szándékomban sem állt beleegyezni ebbe az őrültségbe. De már nem vonhattam vissza, mert Alice úgy ugrott a nyakamba, hogy majd’ hanyatt estem tőle.
- Bella, tényleg? Tényleg odaköltözöl? Velünk maradsz? – olyan volt, mint egy gyerek az édességboltban. Megadóan felsóhajtottam.
- Igen Alice. Ismét Cullen leszek.