Itt az új rész. Remélem örültök neki. Köszönöm Leander a segítséget :) (L)
Jó olvasást mindenkinek :)
-Komolyan beszélsz, édesem? Tényleg odaköltözöl hozzánk? - kérdezte Esme láthatatlan könnyeivel küszködve. A szívem összeszorult, látva Esme aranybarna szemeiben a fellángoló boldogságot.
Aprót biccentettem jelezve az igent, mivel egy szó sem jött ki a számon. Esme, arcán mindent betöltő örömmel jött oda hozzám, és ölelt át szorosan.
-Köszönöm, Bella - suttogta. Esme hálatelt hangjától úgy éreztem, mintha magát a megváltást hoztam volna el a számukra. Kicsit zavarba jöttem ennyi nyilvánvaló szeretet után.
Esme válla fölött rápillantottam Alice-re, tündérarcán csak boldogság és szeretet látszott. Igaz, ebbe az örömbe némi bizonytalanság is vegyült, mégis, a felőle tapasztalható érzelmek ereje mellbe vágott, már-már én kezdtem el szégyellni magam, pedig ők követtek el ellenem annyi mindent. Nagy nehezen kimásztam anyám karjai alól, és tettem pár bizonytalan lépést Alice felé. Nagyon szerettem volna, ha ő is átölel, a karjaiba zár és rám nevet, de épp úgy habozott, mint én. Már csak két méterre álltunk egymástól, amikor hirtelen lefagytam. Úgy éreztem, egy tapodtat sem tudok közelebb jutni hozzá, a lábaim nem engedelmeskedtek. Alice csak nézett rám azokkal a gyönyörű, Cullen-árnyalatú szemeivel, és nem bírta tovább. Forgószélként szelte át a köztünk lévő csekély távolságot, és boldog viháncolással a nyakamba ugrott. A lendülettől és a váratlan többletsúlytól az egyébként sem tökéletes egyensúlyom végképp felmondta a szolgálatot, így elterültem a földön – Alice-szel magamon. Ahogy a fejem hangos koppanással nekicsapódott a tükörfényesre csiszolt parkettának, önkéntelenül is felszisszentem. Alice villámgyorsan leugrott rólam, és Esme-vel együtt aggódva hajoltak fölém. Annyi aggódást, annyi féltést láttam a tekintetükben, hogy egy csapásra elfelejtettem az előbbi fájdalmamat. Lassan rájöttem, hogy azáltal, hogy elhagytak akkor, nem csak az én lelkem sérült, nemcsak az én világom omlott össze. Rosszul éreztem magam az előbbi kirohanásom miatt, hiszen ők is szenvedésekkel teli időszakon mentek keresztül, nekik is fájt, ők sem értették. Könnyek gyűltek a szemembe, sajnáltam magamat, és sajnáltam őket is. Sirattam az elvesztegetett időt, azt, amit megoszthattunk volna egymással. Edward elvette tőlem, de nem hagyhattam, hogy akkor is ő irányítsa az életemet, ha már nem számítottam neki. Rá kellett jönnöm, hogy el kell felejtenem Edward Cullent, különben megőrülök. Amint ez eszembe jutott, megrémültem. Hogy is felejthetném el? Ő volt a tökéletes, az életem, az egyetlen. Mint egy különösen régi és értékes festmény. Pótolhatatlan. Akármi történik velem az elkövetkezendő egy, kettő vagy akár ötven évben, mindig és mindenkor Edward fogja jelenteni az életemben az igaz szerelmet. Lelki szemeim előtt lassan peregtek le az emlékek, a közösen átéltek minden egyes perce tőrként hasított újra és újra már eddig is vérző szívembe. Felidéztem a szemét, amellyel olyannyira el tudott bűvölni, a száját, ami számtalanszor végigsiklott az enyémen, a kezeit, amelyek mindig készen álltak arra, hogy átöleljenek. Mindezek lélekrombolóan hiányoztak, mégsem ez volt a legszörnyűbb, hanem a hangja. Lehet, hogy őrültségnek tűnik, de szinte belebetegedtem abba, hogy nem suttogta többé a nevem, mielőtt megcsókolt, nem lehelte a nyakamba bújva azokat az apró kis vallomásokat, amik miatt mindig képes voltam elpirulni, és nem volt többé altató sem, hogy elűzze a rémálmokat. Pedig óriási szükségem lett volna rá, különösen az első időkben, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal, amikor eltűntek a világomból a színek. Nem volt még fekete-fehér sem, az egész egy szürke masszaként folyt össze a szemem előtt, ami még az éltető napsugarakat sem engedte át. Magányosan kókadoztam ebben az állapotban, készen arra, hogy végleg eltávozzak. És most felcsillant a remény, na, nem a boldogságra, hiszen Edward nélkül az nem létezik, de legalább elégedett lehettem volna. Mégis volt bennem egy kis félsz, bár magam sem tudtam, hogy miért. A lelkem mélyén éreztem, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, bármennyire is küzdünk ezért. A tettük miatti tüske örökké bennem maradt, nem tudtam már ugyanúgy bízni bennük, mert nem tudtam, mikor hagynak magamra ismét. Ennek ellenére, mintha valami láthatatlan erő húzna feléjük, nem tudtam szabadulni tőlük, így azt választottam, amelyik kevesebb fájdalommal kecsegtetett. Visszatérek a „családi fészekbe”.
Mindezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt játszódtak le bennem, Alice és Esme még mindig aggódón fürkészték az arcomat, sérülések után kutatva. Barátnőm arcán a féltés mellett megjelent egy nagy adag bűntudat is, szívfacsaró látvány volt egy ilyen gyönyörű arcon ennyi szomorúságot látni.
-Bella, ne haragudj rám! Bármit meg teszek, csak kérlek, ne legyél rám mérges! Nem volt szándékos! Ahogy az sem, hogy otthagytalak akkor… - fakadt ki Alice, érzelmek végtelen skáláját felmutatva.
-Ha akarnád, se tudnád letagadni Alice, hogy Edward húga vagy. Esetleg különórákat adott önsanyargatásból? - kérdeztem kissé tapintatlanul, mert nem bírtam elviselni, hogy ő is mindenért magát hibáztatja. Alice ijedt képet vágott, tisztán látszott a tündérarcán a döbbenet, hogy mit is akartam ezzel mondani. És még ő a jövőbelátó… - Hé Alice nyugodj le! Nem is értem, hogy egy ilyen apró vámpírba hogy férhet el ennyi érzelem – mondtam, most már egy kis mosolyt is megeresztve, mire ő tapsikolva és ugrándozva jött közelebb hozzám, és szorosan átölelt.
-Oh… Alice ennyire még nem vagyunk jóban - mondtam kissé zavartan. Nem akartam Alice-t megbántani, de féltem. Rettegtem, mert még nem éreztem azt, hogy igen, ők lesznek azok, akik nem fognak ismét otthagyni.
-Elnézést – kászálódott le rólam Alice, de az öröm nem tűnt el az arcáról.
-Édesem, mikor költözöl vissza hozzánk? - kérdezte Esme lázasan csillogó szemekkel.
-Még kell egy kis idő, nem sok, két-három nap. Szükségem van erre az időre, hogy össze tudjam szedni magam, és Maya-val is meg kell beszélnem a dolgokat. Igen, azt hiszem, a hétvégére készen lehetek – bólogattam, miután számba vettem a feladataimat.
-Ha kell, évekig várunk rád, Bella. Mi nem sietünk, annyi időnk van, mint a tenger - mondta Alice.
-Nektek igen, de nekem minden perc számít – súgtam magam elé alig halhatóan, de ők így is felfigyeltek a keserű szavakra.
-Ne szomorkodj kincsem, hidd el, te is közénk fogsz tartozni. És amúgy is, te már családtag vagy - mondta Esme bátorítóan.
Melegen rámosolyogtam, és már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de mielőtt megszólalhattam volna, Alice sikkantott egyet.
-Ugye nem gond, ha maradunk még egy kicsit? Nagyon sok megbeszélnivalónk van! – jelentette ki vidáman, majd egyből a dívány felé vette az irányt, lehuppant rá.
-Ó, hogyne! Majd pont Alice Cullennek mondjak nemet… - sóhajtottam fel, majd Esmével együtt elindultam a kanapé felé, és helyet foglaltunk mi is.
-Gondolom, lennének kérdéseid. Mit szeretnél tudni? - kérdezte Alice csilingelő hangon.
-Talán mindent - mondtam és komolyan is gondoltam. Kérdések egész hada kavargott bennem. Egy csomó miért és hogyan volt, amikre választ is szerettem volna kapni. De volt egy kérdés, ami agyam összes tekervényét meg mozgatta.
-A legfontosabb, hogy miért, Alice? Ti miért tettétek ezt velem?- fakadtam ki letörten.
-Bella… ezt nehéz elmondani. Erre leginkább Edward tudna választ adni - mondta Alice bátortalanul, én meg begurultam.
-Látod valahol Edwardot? Nem. Úgyhogy tőletek várom a választ, és csak őszintén! – hadartam dühösen. Talán nem ez volt a legjobb ötlet, de tudtam, hogy csak így érhetek el valamit Alice-nél. Mindig is utálta, ha haragudtak rá.
-Bella, te is jól tudod, hogy Edward milyen makacs. Ahogy te is. És a születésnapod után magát vádolta mindazokért, amiket el sem követett, de ezt is jól tudod. Ő csak jót akart neked, egy normális életet, ahol férjed és gyerekeid lehetnek - mondta Esme kissé szomorúan.
-De hisz nekem ő jelenti az életet Esme! Ő nélküle egy semmi vagyok, egy egyszerű lány, aki éli az unalmas napjait. Nekem Edward volt a másik felem. Ha ő nincs, akkor én se vagyok, nem létezek. Tudjátok, olyan dolog ez, mint mikor valami annyira az életed része, hogy kezded megszokni a jelenlétét. És amikor egyszer csak eltűnik, akkor jössz rá, hogy milyen sokat jelentett, hogy nélküle már semmi nem lesz a régi – a könnyek lassan peregni kezdtek, végig az arcomon, hogy hangtalanul földet érjenek.
Alice és Esme egymásra, majd rám néztek, mindkettejük tekintetében végtelen bánat és megértés honolt. Szipogva igyekeztem összeszedni magam.
-Ne aggódj, kedvesem, minden rendben lesz! Muszáj így lennie! – simított végig anyám a karomon, egy bíztató mosoly kíséretében.
Alice váratlanul megdermedt mellettem, szemei tompa fénnyel meredtek a semmibe. Tudtam, mi történik, hiszen számtalanszor a tanúja voltam már annak, amikor látomások törtek rá. De most igazán megijedtem, ugyanis a gyönyörű arcán fájdalom futott keresztül, és hangosan felkiáltott.
-Ne! Ne tedd, kérlek! – sikította, majd összetörten lecsúszott a kanapéról, le a földre. Esme-vel rémülten nyúltunk utána.
-Alice, kicsikém, mi történt? Mit láttál? – Esme kezei már köré is kulcsolódtak, úgy ringatta a szívszorítóan zokogó lányt, mint egy kisgyereket.
Alice képtelen volt megszólalni, a sosem volt könnyek áradata megnémította őt. Egyre jobban féltem attól, amit látott, valamiféle ősi félelem kúszott végig a tagjaimon, mélyen beleivódva a csontjaimba. Hamarosan kiderült, hogy ez a rettegés nem is volt alaptalan, mert Alice végre megszólalt.
-Edward… Edward bajban van…
.JPG)
