Váratlan meglepetés(ek)

Sziasztok!

Vivi vagyok, én szoktam bétázni Andinak, aki jelenleg Budapesten tartózkodik, ezért megkért rá, hogy tegyem fel nektek az új fejezetet, mert megígérte, hogy a héten megkapjátok. Tehát, íme :D

Ó, és még valami; mivel előreláthatólag csak hétfőn tud gépközelbe jutni és két fejit ígért nektek, úgy néz ki, a következő fejezetet megírom helyette, de még nem biztos. Remélem, nem okozok majd túl nagy csalódást.

Jó szórakozást, és kommentelést!

xoxo

Vivi aka Leander88

Mi? Nem, az nem lehet, hogy márvány testű szerelmemnek bármi baja is essen… Nem, nem és nem! Ha bármi is történne vele… Még bele gondolni is rossz volt, hogy az én erős és bátor Edwardomnak valami baja essen. A fájdalom a jól ismert erővel tört rám.

- Alice… Alice kérlek, mondd el, hogy mi történt Edwarddal – zokogtam, majd könnyáztatta arcomat a kezembe temettem.

A kis tündér nem válaszolt, csak tovább meredt maga elé. Éreztem, hogy valami nagy baj történhetett, mert Alice rendszerint azonnal a világ tudtára adta az „értesüléseit”.

- Alice válaszolj már, az Isten szerelmére! – rángattam meg egy kicsit a vállánál fogva. Végre felemelte a fejét, és rám mosolygott keserűen.

- Nyugodj meg Bella, most már minden rendben van – súgta rekedten, miközben megpróbálta visszanyelni a kitörni készülő láthatatlan könnyeit.

- Kérlek, mondd el, hogy mi történt Edwarddal, kérlek kislányom - mondta Esme remegő hangon, majd mindkettőnket felsegített a földről.

Látszott rajta, hogy őt is megrendítette a látomás, és még inkább annak hatása Alice-re. Hiába, az anyai szívnek nem lehetett parancsolni.

Miután sikerült visszamásznunk a kanapéra, Alice mély levegőt vett, és csendes hangon, akadozva mesélni kezdett.

- Edward egy kisebb összezördülésbe keveredett, és persze ő került ki rosszul belőle. Két nomád vámpír pont azon a területen akart vadászni, ahol jelenleg él – suttogott.

- Láttad, hogy hol van Edward? Kérlek, Alice mondd el nekem, hogy hol van!- kérdeztem, de már ismét a sírás határán voltam.

Leküzdhetetlenül hiányzott nekem, még mindig, pedig az elmúlt pár hónap alatt már elfelejthettem volna. De nem hogy nem halványodott el az emléke, hanem minden nappal új és új részletek jutottak az eszembe, gyönyörű, de szinte lehetetlennek tűnő tündérmeseként éledve újjá bennem. Tökéletesen emlékeztem a kezére, amikor az arcomhoz ért, miközben a nevemet suttogta vágytól fátyolos hangon, mikor a pillantása alatt szinte lángra gyúlt a testem. Az agyam fotografikusan elraktározta ezeket a dolgokat, szerintem még egy teljes amnézia sem tudta volna elfeledtetni velem őket, mert beépültek a lelkembe, a szívembe, eggyé váltak velem, az egész létezésemmel.

Ezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt futhattak át rajtam, mert meglepődve néztem Alice-re, aki ingerülten pillantott rám.

- Bella ne szakíts félbe, kérlek! Így is elég nehéz beszélnem róla – hadarta, majd félszemmel rám pillantott.

- Ne haragudj – súgtam csendesen és szégyenkezve.

- Semmi baj – sóhajtott fel, majd megértően a kezébe vette az enyémet és gyengéden megszorította.

- Folytatnád? – szólt közbe halkan Esme, még mindig a kezét tördelte idegességében.

- Persze, hogyne. Szóval, Edward vadászat közben hallotta meg a vámpírok gondolatait. Egyből utánuk eredt, még mielőtt valami nagyobb bajt csinálnának, mert nem szerette volna, ha az ő kis akciójuk miatt valaki felfedezné őt is. Még időben odaért a falu határához, hogy megállítsa őket, és persze ennek az egésznek az lett a vége, hogy harcoltak egymással. Edward gyors volt, mint mindig, de arra nem számított, hogy az egyiküknek olyan képessége van, ami gyengíti a vámpírokat és az embereket egyaránt. Természetesen Edwardon is használta a képességét, aki ebből kifolyólag legyengült és a gyorsasága is csökkent. Így Edward már elég könnyű prédának tűnt. Miután teljesen legyengült, a két vámpír megunta az egészet és elment. Edward utolsó erejéből még visszament a jelenlegi tartózkodási helyére és most eszméletlenül fekszik – hadarta el a végét Alice, gondolom, neki is rémisztő volt, és minket sem akart az őrületbe sodorni.

Nem sikerült neki, mert éreztem, ahogy a tüdőm zihálva igyekszik minél több oxigént magába szívni, ahogy a szívem ki akar szakadni a mellkasomból, ahogy az agyam iszonyatos képeket vetít elém. Teljesen kétségbeestem.

- Alice… Alice, ugye ő még… még… - képtelen voltam összefüggő mondatokban beszélni, de barátnőm megértette, mit akartam.

- Bella, nyugodj meg, pár óra múlva visszanyeri az erejét és felébred – simított végig az arcomon egy megnyugtatónak szánt mosoly kíséretében, engedve az eddigi komolyságából és szomorúságából.

Rajtam viszont még mindig a görcsös sírás uralkodott, sehogy sem tudtam lecsillapítani magam. Esme tálcán kínálta fel a megoldást a problémámra.

- Drágaságom, higgadj le. Minden rendben lesz, csak próbálj lenyugodni. Edward erős fiú, hidd el helyre fog jönni! Nincs kedved eljönni hozzánk ma este? Egy finom és laktató vacsora sosem árt ennyi aggodalom után, főleg azok helyett a konzervbe és zacskóba zárt kész ételek helyett - mondta Esme majd szorosan a karjai közé zárt, és elkezdte a hátamat simogatni.

Egy aprót bólintottam, Alice és Esme boldogan mosolygott rám.

- Emmett már nagyon várja, hogy újra láthassa a húgát - mondta Alice csilingelő hangon. Kissé kábultan ugyan, de Alice-re emeltem a tekintetem és halványan elmosolyodtam.

- Jaj, Bella, annyira hiányoztál mindenkinek a családból! Nem is gondolod, hogy milyen nagy űrt okozott bennünk, az hogy el kellett hagynunk. Persze tudom én, hogy ezt az egészet te szenvedted meg a legjobban, de remélem, azért tudod, hogy mi mindig is szerettünk és szeretünk, és hogy nagyon fájt a hiányod. Téged nem pótolhat senki ebben a világegyetemben - mondta Esme anyai meghatottsággal és finom mosollyal az arcán.

- Köszönöm Esme. Köszönöm, hogy vagytok nekem. Nélkületek az életem nem érne semmit – ráztam meg a fejemet, mintegy hitelt adva a szavaimnak.

Esme még mindig elérzékenyülve szorongatta a kezem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan átölelt, amit azonnal viszonoztam is. Alice mosolyogva ücsörgött mellettünk.

- Gyere már ide, te bolond! – kacagtam fel, majd az egyik karomat kinyújtottam felé, így most már hárman öleltük egymást sírva-nevetve - Annyira szeretlek titeket- kiáltottam fel boldogan.

Alice vigyorogva felpattant, magával húzva minket is.

- Most pedig irány bevásárolni! Ahogy elnézem, Bella te nem nagyon ettél igazi házikosztot. Tudom én, hogy a karcsúság a divatos, de nem kellene túlzásba vinni. Igazam van? - nézett végig rajtam, és a már-már lötyögő ruháimon. Én egy aprót bólintottam, majd lehajtottam a fejem.

- Én… sajnálom – igazából nem is tudom, miért kértem bocsánatot, a szó csak úgy magától kicsúszott a számon. Alice rögtön lecsapott rám.

- Hé, most meg mi a bajod, Bella? Kérlek, ne sanyargasd magad, nem bántásból mondtam! Komolyan mondom, ha nem ismernéd Edwardot, beajánlanám neked. Annyira egyformán makacsok vagytok és önmarcangolók - mondta Alice vidáman , majd a kezünkbe nyomta a kabátunkat és kezdetét vette a „nagy” bevásárlás.

***

A bevásárlókocsi már tele volt mindenféle földi jóval, de Alice szerint ez még mindig nem volt elég.

- Alice, vacsoravendégek is lesznek esetleg? – kérdeztem, mikor a megpúposodott kocsira tekintettem.

- Bella, ne hülyéskedj, hisz olyan sovány vagy mintha éheztettek volna - mondta Alice szörnyülködve.

- Kösz – morogtam, majd duzzogva elindultam a sorok között. Éreztem, hogy valaki jön utánam.

Reméltem, hogy Esme az, és nem az a kis bosszantó mitugrász, aki a barátnőmnek meri magát nevezni, és amikor megfordultam, nem kellett csalódnom.

- Bella ne légy mérges Alice-re, csak jót szeretne neked. Mindig is szeretett veled foglakozni és most is azt teszi - mondta Esme mosolyogva, majd kézen fogott és elkezdett húzni a ruhaosztály felé.

- Na, gyere, azt hiszem, Alice egyedül is be tud vásárolni. Addig nézelődjünk egy kicsit – invitált kedvesen.

Jó sokáig keresgéltünk a különböző kelmék között, magam sem tudom, miért, de ez a tevékenység jót tett a háborgó lelkemnek. Egy idő után Esme elment meg keresni Alice-t, én meg átsétáltam a könyvekhez. Miközben épp az egyik kedvenc könyvembe lapoztam bele, meghallottam valamit.

- De Rosie! Én látni akarom a húgomat! - nyafogott egy nagyon ismerős hang.

- Emmett! Alice azt szeretné, ha a vacsoráig nem találkoznánk vele. Amolyan meglepetések lennénk – mondta kuncogva egy másik ismerős hang.

- Akkor most tulajdonképpen mi mit is keresünk itt? Ha jól tudom, utána kémkedünk. Ez még belefér a „ne menjünk a közelébe estig” utasításba? – szólalt meg ismét a férfi, akiben biztos voltam, hogy Emmett Cullen az.

- Ez is a te ötleted volt drágám, úgyhogy ha lebukunk, akkor ez mind a te hibád lesz - sziszegte Rosalie.

Egy kis csend után ismét elkezdtek beszélni.

- Érzed? - kérdezte fojtott hangon Rose.

- Nem lehet messze, sőt túl közel van - mondta Emmett.

Úgy döntöttem, ideje leleplezni magam. A könyvespolcról levettem azt a könyvet, ahonnan jól láthatóak voltak és ők is ugyanúgy láthattak engem.

- Hello - szólaltam meg, és kissé gúnyosan felhúztam a szemöldököm. Mindketten meglepetten kukucskáltak át a könyvek között.

- Bella! - sikkantott fel Rosalie boldogan.

Furcsa volt pont ő tőle, aki teljes szívéből utált eddig engem, szóval tőle szeretetet kapni. Emmett nagy vigyorral az arcán nézett rám, majd emberi tempóba elindult felém. Mikor már csak pár méter választott el minket, a sétálásból futásba váltott, és mikor odaért hozzám, fölkapott és megpörgetett a levegőben. Kacagtam a rám törő boldogságtól.

- Annyira hiányoztál nekem! Meg az ügyetlenkedésed is – vigyorgott rám, de nem sértődtem meg. Egyrészt igaza volt, és valóban elég kétballábas voltam, másrészt Emmett már csak Emmett maradt.

- Gratulálok Emmett Cullen, most lebuktunk. Remélem, fel vagy készülve Alice bosszújára – sóhajtott fel Rose színlelt félelemmel, majd elém lépett.

- Szia, Bella. Örülök, hogy ismét itt vagy – mosolygott rám, majd ő is szorosan megölelt. Ez kissé váratlanul ért, de azért viszonoztam a megnyilvánulását.

- Mit csináltok itt? Menjetek gyorsan, mielőtt Alice észreveszi, hogy megszegtétek a szabályokat! Majd este megpróbálok meglepődni, rendben? – nevettem rájuk, de sajnos már elkéstem.

Egy nagyon dühös hang szisszent fel a hátam mögött.

- Most aztán tényleg kihúztátok a gyufát! Emmetten már nem is csodálkozom, de te? Rose, hogy hagyhattad, hogy rávegyen erre? – lépett oda mellénk Alice csípőre tett kézzel és villámló szemekkel.

- Jaj, maradj már! Nem történt semmi katasztrófa! Ugye, Bella? – kacsintott rám Emmett vigyorogva.

- Még szerencse! És csak hogy tudjátok, ezt nem felejtem el egy darabig! – Alice dámásan felvetette a fejét, és magában dohogva elindult az ellenkező irányba.

Váratlanul éles sikoly verte fel az áruház viszonylagos csendjét.