A sors fintora

Szép jó napot mindenkinek, vagy már estét??? Na mindegy, csak annyit szeretnék mondani hogy itt az új rész. ÉSSSSSSSSSSSSS ehhez az új részhez most kivételesen nekem semmi közöm csak annyi hogy feltettem az írásos részében kérlek hogy Vivinek legyetek sok-sok hálával mert most csak mind őt érdemlik. Remélem hogy kaphatok menekülő szállást mert ha Vivi jön olvasni és meglátja a sokdicséretett szerintem kifogok kapni :D Na csak annyit kérek hogy olvassatok, szórakozzatok és legfőképp komizzatok !!!! :)
Puszi




A váratlan sikolytól rémülten összerezzentem, a fejemet balra-jobbra forgatva kerestem a hang forrását. Hirtelen négy aranybarna szempár fogságába kerültem, a családom védelmezőn alkotott szoros gyűrűt körülöttem.
- Alice? Mi történt? – súgtam oda neki, valahogy nem akaródzott hangosabban beszélnem.
- Nem tudom, de azt hiszem, minél előbb el kellene tűnnünk innen – fejtette ki a véleményét a kis örökmozgó, az arcán már nyoma sem volt az előbbi indulatoknak, csak a végtelen aggodalom ütközött ki rajta. Eszembe jutott, amikor azt mondta nekem, hogy olyan vagyok a túlzott féltés terén, mint Edward. Nos, ebben a pillanatban ő sem tagadhatta volna le, hogy testvérek.
- Nem kellene utánanézni, hogy mi folyik itt? – kérdezte Esme csendesen.
- Egyetértek. Jobb tudni az ilyesmit – jelentette ki Emmett, nem csak az aggodalomtól csillogó szemekkel.
- Szerintem ez nem jó ötlet. Menjünk haza és felejtsük el az egészet – sziszegte Rosalie, féloldalasan a párjára sandítva.
Amíg ők vitatkoztak a fejem fölött, a körém álló hűvös testek között szétnéztem, és a szemem megakadt egy nőn, aki kétségbeesetten tekintgetett körbe. Láthatólag előrehaladott terhes volt, mert a kezét az óriási pocakjára szorítva görnyedezett, miközben a másikkal egy polcba kapaszkodott. Gondolkodás nélkül átfúrtam magam Alice és Esme között, és a nőhöz siettem.
- Bella, állj meg! – Alice elkapta a karomat, lassításra kényszerítve engem.
- De Alice! Az a szegény nő… - nem jutottam tovább, mert a szavamba vágott.
- Nem a te dolgod! És most menjünk! – adta ki a parancsot és elkezdett a pénztárak felé húzni. Feléledt bennem az önállóságom, és hirtelen lecövekeltem. Egy tapodtat sem voltam hajlandó továbbmenni. Alice meglepetten nézett vissza rám.
- Én akkor is megnézem, mi van vele! Még te sem állíthatsz meg! – tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez így nem volt igaz, hiszen bármikor képes lett volna akár a hátán is kicipelni az áruházból, mégsem akartam még feladni. Úgy látszott, ezt ő is észrevette, mert egy lemondó sóhaj után elengedett.
- De siess! – csak ennyit mondott, de nekem fülig ért a szám. Odabiccentettem nekik, és a nő felé rohantam.
Mikor odaértem, már nagyon rossz állapotban volt, erősen zihált és izzadt. Óvatosan megérintettem a karját, mire felnézett rám.
- Segíthetek? – ostoba kérdés volt, de nem tudtam, hogyan is kezdhetném. Nagyon nem lőttem mellé, mert a nő szeme megtelt hálával.
- Megindult a szülés… Be kell jutnom a kórházba… - rebegte, majd újabb sikoly hagyta el a száját. Megijedtem a váratlan felkiáltástól, de meglepően gyorsan összeszedtem magam.
- Emmett! – önkéntelenül is kiabáltam, pedig tudtam, hogy húsz mérföldes körzetben a suttogást is meghallják. Pár pillanattal később a nagyra nőtt mókamester már ott is állt mellettem, érdeklődve figyelve a szenvedő nőt.
- Nahát, egész létezésem alatt nem láttam még ilyet! Mit gondolsz, a végét is megnézhetném? – ledöbbentem, hogy ő ezt most teljesen komolyan gondolta, az arcán egy csepp gúny vagy humor sem volt, csak a színtiszta kíváncsiság.
- Emmett! Ez most ugye csak vicc? – kiáltottam felháborodva, mire összehúzta magát – már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt.
- Ó, bocsesz, persze, hogy nem volt komoly. Elvégre miért is érdekelne ez engem? – a kétségbeesett igyekezete, hogy jó színben hozza ki magát a dologból, mosolyt csalt az arcomra.
- Segítenél? Ki kellene vinnünk a kocsihoz – nem tudom, mennyire volt ez jó ötlet, hiszen akárhogy is nézzük, ők vámpírok voltak, és rajtam kívül nem sok emberrel kerültek szorosabb kapcsolatba.
Emmettnek látszólag nem voltak ilyesfajta aggályai, mert egy szó nélkül felnyalábolta a ziháló nőt, és megindult vele kifelé. Ámulva mentem utána. Mikor kiértünk a parkolóba, Alice már járatta a Porsche motorját, ami azt jelentette, hogy maximum hárman mentünk a kórházba. Minden hezitálás nélkül bemásztam hátra, és hagytam, hogy Emmett betegye mellém az asszonyt. Egyre jobban zihált, idegesen, a számat rágva simítottam ki a haját a homlokából.
- A férjem… Fel kellene hívnom a férjemet – nyöszörögte, majd megpróbálta elővenni a mobilját a táskájából, de a rátörő fájások, és a hatalmas pocakja miatt ez szinte lehetetlen volt.
- Hagyja csak, majd én – fogtam le a kezét, és biztatóan rámosolyogtam, amit viszonzott.
Miután sikerült nagy nehezen elmondani a telefonszámot, gondolkodás nélkül tárcsáztam. Az apuka, ha lehet, még idegesebb volt, mint a neje, összefüggéstelenül kiabált a telefonba, míg én próbáltam elmagyarázni neki a helyzetet. Reméltem, hogy megértette.
Bár az egész kocsiút nem tartott tovább tíz percnél, magamban hálát adtam az égnek, amikor Alice végre begördült a kórház elé. A semmiből hirtelen megjelent két ápolónő és egy tolószékbe ültették. Mielőtt begördítették volna a kapun, visszafordult a székben, és rám nézett.
- Hogy hívják? – kérdezte tőlem.
- Öhm, Bella – annyira meglepődtem a váratlan kérdéstől, hogy csak ennyit tudtam kinyögni.
- Köszönöm, Bella, soha nem fogom elfelejteni, mit értem tett – mosolygott rám, majd eltűnt a kitáruló ajtó mögött.
Milliónyi érzés kavargott bennem, de a legerősebb a büszkeség volt. Igenis büszke voltam magamra, mert valami olyasmit tettem, amit senki nem várt el tőlem, én mégis megtettem. Egy kicsit azért irigykedtem a nőre, mert neki mindene megvolt, ami nekem már sosem lesz. Egy szerető férj, és egy gyönyörű kisbaba. Eddig nem is gondoltam komolyan, hogy nekem valaha is gyermekem legyen, hiszen fiatal voltam még, most mégis elkapott valami furcsa hiányérzet, és nem csak egy baba iránt. Edward kimondhatatlanul hiányzott, és ráadásul nagyon aggódtam is érte, mert nem tudtam, milyen állapotba került a nomádokkal való összetűzése után. Már a neve emlékére felgyorsult a pulzusom, ha lehunytam a szemem, azt képzeltem, hogy ott áll mellettem, és engem néz szinte rajongva azokkal az ellenállhatatlan Cullen-színű szemeivel. De a valóság fájdalmasan üres volt, nem volt ott, és ha nem teszek valamit, soha többé nem is lesz. A döntés hirtelen fogalmazódott meg bennem, de Alice már tudta is, mit tervezek.
- Biztos, hogy ezt akarod? Én persze mindenben támogatlak, de lehet, hogy csalódás fog érni. Nem is biztos, hogy a történtek után ott maradt – vesébe látóan nézett rám, de én makacsul előretoltam az államat, és nem hagytam magam eltéríteni.
- Akkor is meg kell próbálnom! Ez nem mehet a végtelenségig! Ha ő nem hajlandó visszajönni, akkor majd én visszahozom! – toppantottam egyet, mire Alice szája mosolyra húzódott.
- Egy vámpírról beszélünk, Bella! Ráadásul egy nagyon önfejű és ostoba vámpírról! Ha ő nem akar valamit, akkor minden el van veszve – nevetett rám, de én megijedtem a kimondott szavaktól.
- Úgy érted, hogy már nem akar engem? Hogy már tényleg nem szeret? – a szemembe könnyek gyűltek az elképzelt tények hatására. De ha már valóban nem jelentek a számára semmit, akkor sem hagyhattam ott, eszméletlenül feküdve valahol, egyedül és védtelenül.
- Nem, természetesen nem így értettem! Hiszen tudod, hogy te jelented neki a világmindenséget. De ha ő úgy gondolja, hogy veszélyt jelent rád nézve, akkor nagyon nehéz lesz megváltoztatni a véleményét – magyarázta Alice.
- Persze, a világmindenséget… És pont ezért hagyott magamra, igaz? – nyögtem fel gúnyosan, de a pöttöm vámpírlány türelmetlenül felsóhajtott.
- Gyerünk már, Bella! Számtalanszor elmeséltem már, mit miért tett az a tökkelütött! Sajnos gőze sincs a valóságról, a saját maga által megteremtett képzetek között él. Azt hiszi, hogy attól, mert szeret téged és te is szereted őt, máris ő a világ legönzőbb teremtménye, és téged is kárhozatra ítél. De ha sikerül végrehajtanunk a tervedet, minden rendbe jön! – elvigyorodott a végére, de nekem egy mondat szöget ütött a fejembe.
- Végrehajtanunk? Alice, ezt nem… - nem jutottam tovább, mert egyetlen kézmozdulattal leállított.
- Csak nem képzeled, hogy kimaradok ebből? Már előre látom az arcát, amikor meglát téged – a távolba révedve csettintett a nyelvével, láthatólag valóban élvezte a helyzetet.
- Gondolom, hiába is próbállak lebeszélni – sóhajtottam lemondóan, mire gyöngyözően felnevetett.
- Tudtam én, hogy eszes lány vagy te! És most nyomás haza! Még rengeteg dolgunk van, mielőtt útnak indulunk! – adta ki a parancsot, és már taszigált is a kocsi felé. Az égnek emeltem a fejem tehetetlenségemben.
A viszonylag nagy távolság ellenére elég hamar bekanyarodtunk a Cullen ház elé, ahol Esme várt minket az ajtó előtt.
- Na, végre! Már kezdtem aggódni miattatok! Hol voltatok ilyen sokáig? És mi van a fiatalasszonnyal? Rendben odaértetek? – csak úgy dőltek belőle a kérdések, mire Alice ismét elnevette magát.
- Elég, elég! Nyugalom, anya, majd később mindent elmesélünk! De most van egy kis elintéznivalónk, igaz, Bella? – kacsintott rám, majd betáncolt a házba, gondolom, az utazásunkat akarta leszervezni. Esme kíváncsian pillantott rám, de nem szólt egy szót sem, így nekem kellett kimondanom a dolgot.
- Elutazunk – csak ennyit sikerült kipréselnem magamból. Hihetetlenül ideges voltam, nemcsak attól, hogy hamarosan láthatom Őt, hanem attól is, vajon hogy fogadják a tervemet a többiek.
- Tényleg? És hová? – Esme még mindig megmaradt az udvariasságnál, de az arca felragyogott a boldog mosolytól, amikor kiejtettem azokat a szavakat, amelyekre már mindannyian régóta vártak.
- Megkeresem Edwardot.